2015. január 17., szombat

A nagy Dilemma! Avagy lenni vagy enni?



Ez foglalkoztat mostanában. Tavaly május óta dolgozom, ismét konyhán. Szeptembertől megint az oviban  vagyok konyhás néni. Úgy volt szeptember végén lejár a szerződésem, de hosszabbítottak február végéig. Na jó, csináljuk. De már számolom a napokat, addig még 30 munkanap. A héten kaptunk egy "JÓ" hírt lehet hosszabbítanak EGY évet. Na és itt a dilemma. Nem tudom tényleg lehetek-e ekkora önző egoista, hogy egyáltalán megfordul a fejemben a gondolat, hogy visszautasítom, de nem szeretnék oda jutni mint két éve. Augusztus óta nem szedek semmi gyógyszert, így a jótékony zsibbadás már nem gátolja a gondolkodást. Azóta többet cigizek 25 szálnál tartok naponta. A munka végül is nem rossz, ki lehet bírni, de meddig!? Reggel megcsinálom a szendvicseket itthon a fiúknak meg magamnak, kávét, teát főzök. Az oviban tízórai, ebéd, uzsonna, itthon vacsora és kész vége a napnak. Hétvégén mosás takarítás lecke írás, és kerek a hét. Már két éve is ezen agyaltam, hogy tudják az emberek elviselni ezt a zombilétet? Egyáltalán másnak is ekkora gondot okoz, hogy ennyi az élet? Az evés körül forog az egész napom, és nekem már erőszakolnom kell magam hogy egyek, mert szabályosan hányingerem van ha enni kell, De muszáj, mert ha nem eszek nincs erőm dolgozni, és megint beteg leszek. Amikor hímzek legalább ott marad az a pár öltés, holnap is ott lesz, de a konyhán minden nap egy tök üres tiszta konyha marad ott, mintha mi sem történt volna. Naponta háromszor megetetünk 80-90 gyereket akiket nem is látunk. Én imádom a természetet, a növényeket állatokat, és legfőképp a színeket. Ehhez képest napi 8 órát vagyok fehér ruhában, a fehér falak között és még az ablak is be van ragasztva fóliával. Mint egy szellem! Mivel jó csapat vagyunk a kolléganőmmel egyre több mindent mi csinálunk, hiszen mi úgyis ráérünk, Annyira, hogy 9-kor van negyedóra reggeli időnk és kész. Négykor mikor hazaérek meg annyira éhes vagyok, hogy már inkább nem is eszek, vagy felzabálok mindent ami a kezem ügyébe kerül. Ott nincs főnök, ketten vagyunk, két szottyos közmunkás, a feladatok adottak, mi osztjuk be az időnket, ennek akár még örülhetnék is. Nem hajt minket senki, de egy jó szót se kapunk senkitől. És itt a másik oldal, hogy amit én megoldásnak, menekülő útnak tartok valóban létezik-e? Vettem én egy varrógépet, amiért azóta is kapom az áldást, mert nem használom, de hát kérdem én mikor!? Szóval az én álmaimban hímezgetek táskát varrok és eladom őket. Ennek próbájára ismét feltettem a Kipp-kopp-os párnáimat a Meskára, de három hét alatt egyet sem adtam el. Így nem igen lehet az álmaimért kampányolni a józan ész helyett. Ja és a mézeskalács a másik szerelem! December 5.-én kezdtem hozzá, és karácsonyig kisütöttem és kidíszítettem 13 kg-ot. Igaz a nagy része ajándék lett, de amit az eladottakért kaptam sokkal nagyobb örömet jelentett, mint a havi fizetésem, mert annak volt kézzelfogható végeredménye, még akkor is ha azt is megették. A mézeskalácsba jobban bele tudom tenni a tapasztalatomat és a képzeletemet mint 80 vajas kenyérbe. Ennyi....... Mennyek még egy évre zombilendbe?

1 megjegyzés:

  1. "Egyáltalán másnak is ekkora gondot okoz, hogy ennyi az élet?" Igen. Nálunk szürkék voltak a falak és kaja helyett számítógépek voltak (meg idióta mendzserek, akiknek szintén nem ment elfogadni, hogy ennyi az élet, így náluk a kokain volt az agyzsibbadás). Megoldást nem tudok ajánlani, megértést igen. A mézeskalács mennyi ideig áll el? Meskán azt nem lehet árulni? Közeli cukrászdán keresztül? Egy jó marketing ad el igazán manapság egy terméket: szép képek, jópofa kísérőszöveg, szépen tervezett csomagolás, Facebookon oldal, és a mézeskalács eredetibb ötlet talán, mint a varrott táskák, abból sok van már a piacon és nehéz azokkal versenyezni, akik már nevet szereztek.

    VálaszTörlés